Undorító. Ez a szó jut eszembe arról, ahogy egyes személyek viselkednek, pláne, amit művel a sajtó. Nem újdonság, hogy az igazság senkit sem érdekel. Halott ember ügyeit feszegetni már felesleges, csakhogy van itt egy bibi: igencsak érintettek itt olyanok is, akik még élnek.

"Felakasztotta magát a testépítő!"

Ezzel vannak tele a lapok napok óta, több-kevesebb részletességgel tálalva a sztorit, de nyilvánvalóan egy forrásból és egy szemszögből kiindulva.

Feltenném itt a kérdést rögtön: ha konkrétan ez a testépítő, vagy akármelyik másik SOHA nem érdekelte a sajtót életében, miért érdekli halálában? Azzal csinálunk hírnevet, elismertséget, hogy meghalt? Csak az az egy dolog érdekes egy testépítőben, ha felakasztja magát? (Kivéve persze, valaki egy újságíró haverral fényezteti magát.)

Könnyen lehet, hogy így van, lehet, hogy semmi más nem érdekes egy testépítőben a sajtó számára. Valóban unalmas emberek, eszik a csirke-rizst, edzenek, ennyi. Csakhogy akkor egy ember akasztotta fel magát, nem egy testépítő, így kéretik a testépítést kevéssé hangsúlyozni a képben, még akkor is, ha tudjuk, hogy a kisebbségi érzésre és a kárörvendésre rájátszva nagyobb a szenzáció. (Persze tudjuk, menő, bár eléggé olcsó dolog ezt a sportot lejáratni,)

Vannak itt még kérdések. Például, hogy ha ember, milyen ember. Ha testépítő, milyen testépítő. Szép dolog az ember érdemeit halála után fényezni, de ha az érdemek csakis a spanok véleményét tükrözik, az esetleg sértő lehet mások, és a sportág számára.

A halálával egekig magasztalt testépítő ugyanis az állításokkal ellentétben, jelentős eredményei ellenére soha nem volt a legjobb, és a 130 kiló színizomtól is elég messze állt. Annyira nem volt formában egész évben, annyira legendásan beles volt, hogy versenyre sem tudott jó formába kerülni. Talán a hozzá nem értők is értik, ha azt mondjuk: a nagy hasa miatt vérzett el. Ennyire igaz a nimbusz. Sokkal inkább legendássá vált, hogy hatalmas karéj kenyerekkel zabálta a kolbászt a munkahelyén, az edzőteremben mindenki szeme láttára, miközben fennen hangoztatta: csak versenyen kell jól kinézni. Kár, hogy ott sem sikerült.

Sportolóként annyira volt példakép, hogy volt olyan verseny, ahol a második helyezett kupát lerakta a színpad szélére és otthagyta, mert ő győztesnek gondolta magát. Ellenben a pénzdíjat már nem felejtette magával vinni.

A versenyzői karrierje valójában már 2008-ban véget ért, nem kellett ahhoz mátrix-módra a levegőben lebegve sci-fi rúgással egyszerre megrúgni a két combját.

Az utóbbi idők elektromos fitnessz őrületéből pénzt csináló, legkevésbé sem versenyzőként vagy sportolóként hírhedt ember állítólagos további versenyzői karrierjével kapcsolatban igencsak kétségek vannak, érdekes módon nem nagyon hallottunk arról, hogy versenyezni szeretne. Sőt, ő maga írta és mondta azt, hogy "továbblépett". Ámbár az elektródás módszer ellenére az utóbbi két évben biztosan nem volt "üres". (Ez a kifejezés lehet, csak a hozzáértőknek mond valamit.)

Az eset gusztustalanságát nem csak a múlt szemlélteti, hanem a reakciók is. Nem az az undorító, hogy nem mindenki szomorú, sőt. Ez mindenkinek a magányügye. De tény, hogy nagyon sokan nem azok, legalábbis azok közül, akik ismerték.

A gusztustalan inkább az, hogy hirtelen többen lettek a barátok, mint ahányan voltak életében. És még a halálhírt kihasználó wannabe-celebkedésnél is van lejjebb.

Nem elhanyagolható, hogy az eset körülményeinek tisztázását ígérő emlék-cikk egy Adipex nevű betiltott (zsírégetésre használt, rendkívül veszélyes) gyógyszert forgalmazó illegális weboldalon van. Ha a kereső-optimalizálás szó valakinek nem mond semmit, akkor most láthatja, hogy egy ember halálával próbálja valaki eladni a szemetét, kihasználva, hogy sokan fognak rákeresni. Van bőr a pofán. De nem csak neki.

Egy táplálékkiegészítő forgalmazó cég marketing-levelében ajánlatot tett, amelynek lényege: "meghalt (ti. felakasztotta magát) egy testépítő, használd a depresszió elleni termékünket."

Az ipar komolyabb szereplői és a sportolók elhatárolódnak. És öklendeznek az undortól.

Az Adipexes oldal kommentelői persze nem az aljas szemét "üzleti húzást" kritizálják, hanem bűnbakokat keresnek. Főleg azt a testépítőt okolva, akivel valóban volt összetűzés (mellesleg: kiven nem?), amely a biztonsági kamerák miatt élből nem fajult verekedéssé.

A testépítő sportban előfordul a doppingoló embereknél, főleg kúra közben, hogy az izmok rendkívül feszességét, telítettségét nem követi az ínszalagok erősödése. Edzés közben is leszakad néha egy mell-vagy combizom, de előfordulhat egy rossz lépéstől is: történt ilyen másokkal is. Idén nyáron is volt rá példa egy igen népszerű testépítőnél, aki szerencséjére megúszta részleges szakadással.

Vajon mi a valószínűbb? Egy incidenstől adrenalinsokkban levő ember megindul, pontatlanul lép és megbotlik a lépcsőn (aki volt már tűzben, tudja miről beszélek) vagy az, hogy a két lábbal megrúgnak egyszerre két lábat, mint egy CGI-vel manipulált akciófilmben?

Nem tudjuk mi történt. A nyomozás során a szakértők majd meg fogják mondani. De ha valaki közismert igazmondó-bajnok, el lehet gondolkodni a realitásokon.

Tényként tálalni a sajtóban olyan dolgokat, amik nagy eséllyel korántsem úgy történtek, ezzel pedig befeketítve egy személyt, akit megillet az ártatlanság vélelme, kissé meredek. Csekély öröm lehet neki azzal szemben, hogy halálos fenyegetéseket kap a terjesztett légből kapott hülyeségek miatt, hogy már harcművész mesternek van titulálva. 

Halkan kérdezem: és ha valóban kirúgta azokat a lábakat, akkor felelős az öngyilkosságért? A nagy testépítő csúcsférfi valóban nem tudott járni utána? Látta valaki tolókocsiban közlekedni? Valóban sírni kell a bajnoknak és feljelentéseket tenni, és ez valóban hatalmas dráma, mert még senkit sem vertek el a világtörténelemben? És nem utolsósorban: valóban ártatlanul, udvariasan álldogált ez a nagyon izmos ember, és gonosz módon rárontottak?

De a történet korántsem a halott emberről szól. Sokkal inkább az élőkről, és arról, hogy mit hagyott maga után.

Hadd írjunk le egy tanmesét, ami minden bizonnyal a képzelet szüleménye, és a valósággal, és jelen üggyel való hasonlósága csakis a véletlen műve lehet.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismanó. A kismanó kolbászfalván élt, éldegélt, amikor egy szép napon felfedezte őt egy manóbácsi. A manóbácsi egy jó nagy tekepályát üzemeltetett, és szívügye volt a manótekesport. Próbált teketehetségeken segíteni oly módon, hogy támogatta őket szakmailag, pénzzel, versenyekre vitte őket. Így karolta fel a kismanót, akit hamar fiaként kezdett kezelni.

Jó darabig a számára kialakított lakásban lakott a tekepályán. Manóbácsi jobbkeze, sőt, első embere lett, intézte a tekepálya ügyeit. Persze manóbácsi másokat is támogatott, mindenkit felkarolt, akit tudott és aki tehetséges volt. Abszolúte alkalmazta Arnold Schwarzenegger hatodik szabályát: adj vissza valamit. (Pedig Arnold Schwarzenegger nem is tekézett.) Hát ő adott. Pörögtek a manótallérok, a tekeversenyzőknek nem volt gondja azzal, miből mennek másik bolygókra versenyezni. Köszönet, elismerés annyira nem sok jött, de megvolt a tudat: innen jönnek a bajnokok. Manóbácsi adta a tekesport szinte összes nagy bajnokát.

A kismanónak nem tetszett ez annyira, mert a kis lelkében féltékeny volt. Egészen addig barátkozott mindenkivel, amíg manóbácsi a szárnyuk alá nem vette őket. Onnantól a barátság kiszínesedett, két színre: szemben barát, a hátad mögött kevésbé. Rossz lett a hangulat a tekepályán, sokan távoztak onnan. A kismanó sokkal jobb volt gyűlölködésben, mint versenyzésben. Az nem ment annyira jól, mert szerette a kolbászt.

Eközben elröppent sok-sok év. A kismanó a manóbácsi támogatásával üzletelni kezdett, ami szerinte jól ment, másoknak kétségei voltak. Manóbácsi pedig öregedett, hajtotta a hülyeség, szerelmes lett valakibe, és ami még rosszabb döntés volt, tanácsot kért a bizalmasától, a kismanótól.

A kismanó erre elballagott a manóbácsi feleségéhez, és beköpte. A nej agyvérzéssel kórházba került, majd a kismanó elkezdett azon ügyködni, hogy megszerezze a tekepályát magának. Volt ott minden: feljelentgette mindenféle ürüggyel manóbácsit, mindent megtett, hogy tönkretegye, de persze attól sem riadt vissza, hogy manótallért kérjen.

Állítólag fegyvert is akart szerezni, hogy megöljön egy-két nem kedvelt manót, manóbácsit, majd saját magát, de erről letett, főleg, hogy kibékültek (?) manóbácsival. Persze ez még a mesevilágban is nagyon meredek, nem tudjuk, hogy meseszinten igaz-e. Aztán egyszer csak hopp, megölte magát. Mármint annyira nem hopp, mert a mesében állítólag búcsúlevél meg minden van, tehát a dolog előre ki volt tervelve.

Persze jött a sok butamanó, és azonnal manóbácsit okolták: ő lett a szemét. Manóbácsi már eddig is belerokkant a szarkeverésbe, a zsarolgatásokba és a feljelentésekbe, anyagilag és lelkileg is. Be is került a kórházba, mint nemrégiben a neje, agyvérzéssel. Belerokkan persze majd a manóteke sport is, ha elveszti legfőbb szakmai és anyagi támogatóját, de ez minden bizonnyal nem számított a kismanónak.

A manóhírmondó meg sztárt és hőst csinált a kismanóból. Mert a manósajtóban már semmi sem számít, sem az igazság, sem a tisztesség, sem az, hogy tönkretesznek embereket. Szar hely lehet ez a Manóország, ahol piedesztálra emelnek egy ilyen manót, és sárba gyaláznak egy olyat, akinek mindenki csak köszönhet. Szar hely lehet az, ahol ezt a sok hazugságot a hülyemanók elhiszik, és ész nélkül gyűlölködnek.

Ezért nem kell olvasni a mesevilági szennysajtót, mert úgy hazudnak, mintha az életük függne tőle. Az meg nem érdekli őket, hogy másoké tényleg függhet.

Még jó, hogy mindez csak a képzelet szüleménye, és mi a valóságban élünk. Főleg, hogy ez a mese részleteiben sokkal-sokkal rosszabb: korántsem írtunk le mindent a kismanó karrierjéből.

Jó éjszakát!